Ez itt egy családi kép.
Közel 60 éves.
A képen a nagyszüleim és az édesanyám a bátyjával.
Borsod egyik eldugott kis falvában készült.
Az én nagyszüleim egyszerű emberek voltak, akik gyerekkoruktól a földeken dolgoztak.
Nagyapám aztán bányász volt évtizedekig.
Ezt csak azért mesélem, hogy értsétek: finoman szólva sem volt mindennapos a fényképezkedés arrafelé.
Ezt a képet is, mint nagyjából mindet az anyukám gyerekkorából, mamám valamelyik nyugatra szakadt testvérének köszönhetjük, aki az amerikai álomból hazalátogatott és hozta magával a fényképezőgépét.
Ha ezek nem lennének, sosem tudtam volna meg, mennyire hasonlít a kislányom arra a kislányra, aki az édesanyám volt.
Ha ez nem lenne, sosem tudtam volna meg, milyen volt nagyapám, mielőtt megőszült. Milyen volt a mamám arca fiatalon.
Sosem tudtam volna megmutatni mindezt a saját gyerekeimnek, akik sajnos már csak képről ismerhetik meg a dédszüleiket.
De micsoda kincs, hogy legalább így még meg tudják.
A nagyszüleim nem voltak tehetősek, vagy magamutogatóak.
De éltek azzal a lehetőséggel, sőt, azt hiszem, az öltözetükből ítélve, ÜNNEPELTÉK a lehetőséget, hogy fénykép készüljön róluk.
Az otthonuk előtt, amit mi gyerekkoromban már csak “az öregmama háza”-ként ismertünk. Felismerem mögöttük a kidőlt-bedőlt kerítést. A háttérben a körtefát, amit egy nyári vihar szélvésze csavart ki gyökerestül sok-sok évvel később.
Hosszú percekig tudom nézni ezt a képet, és ilyenkor szinte megelevenednek előttem Ők.
Akár a Harry Potterben a fotók: a maguk varázslatos módján mindegyik ÉL. A rajta lévők örökké élnek: mosolyognak, integetnek, körülvesznek.
(Ha nem tudjátok, miről beszélek, egyrészt nem hiszem, hogy lehetünk barátok, mert ez mégiscsak a HARRY POTTER (viccelek…egy kicsit), másrészt keressetek rá, és nézzétek meg a Harry szüleiről készült képet legalább.)
Ezek után, elhiszitek nekem, ha azt mondom: a gyerekeinknek nem “tökéletes” képekre van szükségük rólunk (egyébként is mi az?), hanem egyáltalán bármi kézzelfogható emlékre arról, hogy ott voltunk velük. Ahogyan szerettünk, öleltünk, nevettünk.
Mindenféle különleges díszlet nélkül.
Én a “pont így jót” akarom megőrizni. Nekik, magamnak. Én ebben hiszek, ezt látom szépnek, értéknek, maradandónak.
Egy egyszerű, őszinte portré az itt és mostról.
Mert én biztos vagyok benne, hogy a mi gyermekeink is boldogan nézegetnének majd hasonló képeket, és adnák tovább a saját gyermekeiknek.
De ahhoz, hogy ez megtörténhessen: ezeknek a képeknek előbb el kell készülnie.
