Sokat gondolkodtam, hogyan-merre tovább a családi fotózásban. Igazából mélyen legbelül mindig is tudtam, merre van az én irányom, utam, menthetetlenül húz oda a szívem. Csak… jöttek az összehasonlítgatások. A szép csini insta feed, a színes-szagos ruhák, az epic hátterek, és annyira könnyű belecsúszni abba, hogy azt gondolja az ember lánya: na jó, vagy így, vagy sehogy. Ezt kell. Így kell.
És ne értsetek félre: magamat nem tudom meghazudtolni, még így is minden képemet önazonosnak és őszintének érzem. Mind belőlem született, nem is lehetne máshogy.
De van egy terület, ami legalább másfél éve van felírva a kis listámra, és most úgy érzem, végre lépek egy nagyot ebbe az irányba.
2024-ben amúgy is ez lesz a fő csapásvonal az életemben: elhagyni mindenféle járt utat és sajátot taposni. Hogy látom-e előre? Dehogy látom.
Viszont hiszek.
A fő vonal mostantól a hosszabb, történetmesélős, dokumentarista családi fotózás lesz.
Nem én mondom meg, hova megyünk, hanem Ti. Együtt találjuk ki. Ha a nagymama régi háza, amit épp most adtok el, de hiányozni fog: oda.
Ha szülinapot ünnepeltek otthon, és Te is rajta lennél végre a képeken, akkor oda.
Ha újszülött babátok van, akivel a kimozdulás gondolata is fárasztó és körülményes, akkor otthon maradunk.
Ha egy átlagos szombat délelőtt a kedvenc helyeden, a legkedvencebb embereiddel, az is bőven elég "alkalom".
Nincsenek szabályok. Jelenlét van. Annak minden velejárójával. Nem kell “viselkedni”, lehet közben reggelizni, uzsonnázni, diavetíteni, kutyát sétáltatni a környéken.
Bármit és mindent.
Ez egy hosszabb, 2-3 (vagy több) órás jelenlétet jelent, de igyekszem úgy ott lenni, mintha ott se lennék :)
Tudom, hogy ez a fajta hozzáállás sebezhetőséget kíván, mindkettőnk részéről. Megmutatni magunkat a tökéletesség álcája nélkül, félelmetes. Most őszintén: még saját magunk előtt is.
Mi anyák annyit, de annyit tudjuk magunkat bántani.
Ugye?
Minden reggel feltett szándékunk a legjobbat adni a családunknak, a gyerekeinknek, de mi van, ha már fél 8-kor megkönnyebbülten sóhajtasz fel a suli/ovi kapujában: hála az égnek, hogy bement, nem bírtam volna ki még egy percet türelemmel.
(Ismerős? Vagy csak én..?)
Ilyenkor általában délutánig velem marad a lelkifurdalás, az önostorozás, már előre elképzelem, miket fognak mondani rólam 20 év múlva a terápiájukon, micsoda rossz anya voltam.
Pedig nem vagyok az. Te sem vagy az.
Emberek vagyunk, nők vagyunk, millió szerepben, lavírozunk a feladataink közt, és a magunkkal törődés egyszerűen kimaradt a képletből. Üres kancsóból pedig nehéz tölteni…
Szeretném, ha a képek láttán minden nehéz napon eszedbe jutna együttérezni magaddal.
Éreznél örömet és hálát, hogy ők vannak, hogy ezt a szerepet kaptad és éreznél békét, hogy tulajdonképpen, minden jól van így, ahogy van.
Együtt botladozunk ezen a rögös úton, amit anyaságnak hívnak.
Látlak. Átérzem.
Legyen több, mint egy szép kép a falon.
Legyen egy könyv rólatok. A ti utánozhatatlan történetetek.
Itt és most. ✨
Ha mindezek után úgy érzed, minimum gondolatolvasó vagyok (szerencsére nem vagyok :)), és épp ilyen családi fotózásra vágysz, ahol csak könnyedén léteztek együtt, akkor alig várom, hogy megismerjelek!
Itt tudsz nekem üzenni és küldöm is a részletes tájékoztatót.
