Az a gyermeki, őszinte, félelem nélküli álmodozás és szabadság.
Ha csak egy kicsit is engedem, hogy az ő szemükkel lássam a világot magam körül, akkor a sokszor (teljesen felesleges) aggodalomtól nehéz szívem könnyülni tud.
Annyiszor megállapítottam már, hogy ők tanítanak, és nem fordítva. Mert lehet, hogy én mutatom meg nekik, hogy hogyan kössék be a cipőfűzőjüket, de ők meg ennél sokkal fontosabbat mutatnak nekem: a puszta létezés örömét. A kíváncsiságban rejlő boldogságot. Hogy ha szénabálát látok, fel akarjak rá mászni, sőt, ugrálni akarjak egyikről a másikra. Vagy hemperegni a zsenge tavaszi fűben. Hogy nyújtsam ki a nyelvem hópihékért, ha havazik.
Van, hogy belecsúszom a nehéz gondolatok világába - olyankor a gyerekeim világa (vagy inkább világnézete) az, ami lámpásként mutatja az utat.
Ez a délután itt a tanyán, a kisboci, Acél születése után pár héttel a mai napig az egyik legkedvesebb sorozatom.
És nem csak azért, mert kisbocit lehetett simogatni - hanem mert a gyerekek világa, az ébredő természet és az állatok olyan semmihez sem fogható szabadságot és inspirációt adtak, hogy abból még jó sokáig tudtam töltekezni.
És pontosan ezt szeretném továbbadni is: hogy egy-egy kép láttán jusson eszedbe más szemmel nézni egy fűcsomót szorongató apró kézre. Hogy lásd meg a fényt, ami aranyszínűre festi a rozsdás utánfutót.
S hogy megérezd, ugyanez a fény ott van a mindennapjainkban is. ✨
