Miért készítünk fényképeket? És főképp, mikor: amikor minden “jó”, már-már tökéletes?
Az úgy volt, hogy... van nekem egy szeretettel teli védőhálóm, egy csodálatos barátnőkből álló kör, s felmerült egy kérdés köztünk még korábban és bennem természetesen sokmindent elindított, magammal kapcsolatban is és mindazzal, hogy mit képviselek a témában családfotósként.
A kérdés az volt: nem átverés-e, hogy a fényképeink legtöbbször a szépet mutatják?
Látszik a lényeg akkor is?
Ezen mélyen elgondolkodtam, habár a válasz zsigerből jön nekem, de értem, mire vonatkozik a dilemma, és hogyan/miért lehet jogos a kérdés. Azon kellett elgondolkodnom, hogyan tudom a legjobban érzékeltetni, elmagyarázni, én hogyan látom ezt - egyszerre anyaként és fotósként is.
Én máshonnan közelítem meg.
Amikor Anna megszületett, 19 napig kórházban voltunk. Nem volt se könnyű, se jó, féltem, féltettem, alig aludtam, kínlódtam a szoptatással, apukája 80 km-re tőlünk, egyedül éreztem magam, mintha ez sose érne véget. Rengeteget sírtam, részben a kimerültség, részben a bizonytalanság miatt.
Mégis csináltam róla képeket, pedig alapvetően nem az a tipikus “szép gyermekágyi” időszak volt.
Ha csak arra hagyatkoztam volna akkor, hogy “dehát nem is idilli, nem is ilyennek képzeltem ezt”, és emiatt siránkozom, akkor ma egy képem sem volna róla.
Nem érzem átverésnek, hogy mosolygok azon a képen, ami a születése után készült kb egy órával, és először voltunk rajta mi hárman együtt - pedig túl voltam 18 óra vajúdáson, kimerülten, hullasápadtan, pocsék kórtermi fényben a NICU-n készült, akár mondhattam volna azt is, hogy na ezt most hagyjuk, nem érzem úgy.
Majd, ha.
Ugye.. amit mindig mondogatunk.
És SOHA, de soha nem lesz jó, jobb, ideálisabb, mert amíg ezt várjuk, szépen lassan elmegy mellettünk a MOST.
Tudom, már minimum egy Coelho szól belőlem, de tényleg így érzem.
És a baba Anna képei sosem azt juttatják eszembe, hogy úristen, mennyire rossz volt ez (holott az eszem tudja, hogy nehéz volt), hanem azt ÉRZEM, hogy bár lenne több videóm, vagy még egyszer megpuszilhatnám a kis vöröses-szederjes átlátszó baba bőrét, amibe alig vártam, hogy belehízzon, és mehessünk végre haza.
A másik: ezeket a képeket nem csak magunknak készítjük, hanem örökségbe, nekik is.
Lesz hozzá nekik is narratívájuk, fogják tudni “olvasni” a képeket, és tudjátok, sokszor nagyon meglepő, hogy ők máshogy emlékeznek, mást tartanak meg egy-egy élményből, mint mi.
A nehéz helyzetekben senkinek sem jut eszébe előkapni a telefont és jól megörökíteni azt.
Amikor úgy érzed, valamit lefotóznál, az egyben egy nagyon jó (talán tudatos, talán ösztönös) gyakorlat arra, hogy mint egy elemlámpával a sötétben, oda irányítsd a figyelmed valamire.
És mint tudjuk: amire a figyelmünket irányítjuk, abból látunk többet.
Miért volna jobb beleragadni abba, hogy “megint sírt, megint nem aludt, kiakadtam, összevesztünk”- és ha innen nézzük, akkor nagyon kevés képünk lenne, mert ott van mögötte az, hogy “tudom, hogy készült”.
Én valahogy ezt máshogy látom. Nem érzem semmiképp átverésnek. Azt már annak érezném, ha soha senki nem mondaná el, hogy mennyire nehéz mindez, a képek mellé.
Én szeretek duzzogó/elmélázott, merengő, bújós, könnyes szemű gyereket is fotózni, mert az érzelmek nem érnek véget ott, hogy mosolygunk. Azt kifejezetten nem szeretem, ha miközben megyek oda, anya gyorsan utasít mindenkit, hogy na odanézzél, mosolyogj!
Nem kell…
A lényeg pedig, amire mind emlékezni akarunk, az szerintem az összetartozásunk, hogy ÉLTÜNK. Annak minden velejárójával. És hogy bármi is az, jó vagy rossz, szép vagy nehéz, könnyű vagy fájdalmas, minden de minden, elmúlik. És mindenre jó lesz emlékezni.
Minden, ami most van, pár év múlva távoli emlék lesz, és ha majd ezekből a képekből, amiket most készítünk (nehéz napokon innen és túl), lesz egy fotókönyv kint a nappaliban, s belelapozol - hálás leszel a mostani önmagadnak, hogy elővette a telefont és lőtte a képeket. Lesz hozzá sztori is? Lesz, na és?
Azok a legjobbak :)
Na valahogy így kerek nekem.
Keep shootin’ 😘🤗🤍
Ha pedig úgy érzitek családilag, hogy megbíztok bennem, és szabad kezet adtok, akkor azokat a mindennapi, mégis jelentőségteljes pillanatokat fogom megörökíteni, amiben a fizikai valótokon túl is ott vagytok. Természetes, őszinte módon, titeket figyelve, hozzátok igazodva, mesterkélt és erőltetett pózoltatás nélkül.
Mert én ebben hiszek.
