A szépség a mindennapiban
A szokásos, az átlagos, a hétköznapi - mert végül a legkisebb dolgok a legnagyobbak
Szerda délelőtt.
Február.
Nincs alkalom, ez is csak egy hétköznap a sok közül.
Reggeli után jöttem, hogy egy órát velük töltsek, miközben ők azt csinálták, amit ilyenkor egyébként is szoktak: boltosat játszottak, főzőcskéztek, mesét olvastak, előkerült az aktuális kedvenc gördeszka. A végén pedig, ahogy lenni szokott, ott voltak azok a fáradtan anyához bújós pillanatok, amikből aztán megszámlálhatatlanul sok van egy nap.
Miközben néztem őket, többször elhangzott a számból: óóó, Annámmal mi is pont így játszottunk! Jöttek az emlékek, a keserédes nosztalgia. Így töltöttük a napjaink nagy részét, mielőtt ovis lett. Csak a kislányom és én.
Akkor nem éreztem különösebben fontosnak, hiszen minden nap így nézett ki: semmi különös. Sőt, ki merem mondani: olykor még vártam is, hogy történjen VALAMI. Menjünk valahova, jöjjön valaki, ihassam meg nyugiban a kávémat, olvashassak felnőtteknek írt könyvet is.
Most meg: mehetek bárhová, akár egyedül is, a reggeli kávémat is meg tudom inni, olvashatom a könyveimet - és ahogy az lenni szokott, bármit megadnék, hogy csak egy napra visszamehessek és főzőcskézhessek a babakonyhában a kislányommal.
Hiányzik az a kis kétéves.
Pedig ott voltam vele, minden áldott nap.
Nincsenek kézzel fogható emlékeim erről az időszakról, az otthon töltött évekről. Róla és a testvéréről vannak képeim. Én viszont, hiába voltam ott: nem vagyok ott. Ők nem fogják tudni visszanézni, hogyan játszott velük Anya, hogyan olvastam fel a kedvenc meséjüket, egyáltalán: mi volt az a könyv, amit újra és újra elővettünk?
Lehet, hogy a hétköznapi, az átlagos, a megszokott mégiscsak a legértékesebb, ha emlékőrzésről van szó. Hiszen ezek az egymásba fonódó, sokszor végtelenül monotonnak tűnő napok teszik ki az életünk nagy részét.
Épp ezért, számomra a jól sikerült fotó az, ami ÉRZÉSEKET idéz fel. Nem egy szép képet akarok látni: az érzést akarom újraélni. Számomra ebben rejlik az IGAZI emlékezés.
Ez az én “miértem”. Amit Nektek is adni akarok, valahányszor kézbe veszem a gépemet: többet, mint egy szép kép. Mert a gyerekeink, és mi magunk is megérdemeljük, hogy láthatóvá tegyük mindazt, ami visszanézve nem kevesebb, mint:
az ÉLETÜNK.
